A legelső munkánál egy nyitott teásdobozt vettem alapul, amelynek kis papírszélei, hajtásai izgalmas forma és tömegviszonylatokat alakítottak ki. A doboz fedelének élei megfeleltek a doboz testén lévő éleknek. A hajtásoknak megvolt a látszólagos és valódi helye és szerkezete. Ezeket az éleket kötöttem össze egyenes vonalakkal, amiből egy olyan téri szisztéma és illúzió jött létre, ami megtartotta tárgyias formáját, de el is rejtette azt. Teásdoboznak mutatkozik, mégis kételyek közt hagy minket, hogy valóban azt látjuk-e. Egyszerre láthatóvá vált a „doboz tere”, amelynek éles határvonalai voltak. Nem egy nyomvonal térbeli rögzülése ez, hanem egy különös téri és logikai szisztéma szerint felépített rendszer. A nyitott dobozban a bent és a kint „tere” összefolyik. Ez a különös folyamat amely egyszerre megjelöli és leválasztja az űrt, ami a teásdobozhoz tartozik és ki is tölti azt, láthatóvá teszi annak tárgyi lényegét. Tehát nem másolatot készítek, nem a doboz negatívját mutatom a tényleges tárgy helyett, hanem a tárgyra vagy a tárgyba épül bele az általam kialakított rendszer. A bizonytalanságot a látványról az kelti, hogy nem tudni a dobozról, hogy van-e valami benne vagy sem, vagy ez a valami teljesen alkalmazkodik a helyhez, felveszi a hely formáját, azonosul vele és kimutatja azt.
Először papírmodellekben próbáltam ki azonos méretben ezt a „térkitöltést”. Azonos volt az anyaga a papírmodellnek és a valódi teásdoboznak, de a hatás mégsem ugyanaz lett. A modell erőteljesebben utalt az eredeti tárgyra, mint magára (mint szoborra) és sokkal inkább volt üres doboz, mint teli. A kő erőteljessége és tömörsége adott szobrászi „valóságot” a tárgynak, amikor megfaragtam. Ez adott meghatározó tömeget a formának, s telítettséget a doboznak. A kő anyagából fakadó tömörség még zártabbá tette a dobozt. Két fontos kérdés vetődött fel: Az egyik a készítés módja, a faragás, amely egy elvevő módszer, nem pedig hozzáadó. Egy nagyobb anyagból haladunk a kőszilánkok lefaragásával a végleges tömeg felé. Így a tér „kitöltése”, az anyag hozzáadása elvevéssel, lefaragással valósul meg. Érdekes volt annak tudatosítása, hogy el kell tüntetnem a felesleget, és le kell választanom a doboz belső űrtartalmát a környezetétől és magáról a dobozról is. Most már kővel, tömör anyaggal van tele. A másik fontos dolog, hogy az eredeti doboz nyitott, a kőbe faragott nyitott teásdoboz zárttá válik a tér kitöltöttsége és a kő tömörsége által. Eltűnt a doboz egyik fő tulajdonsága, hogy lehet a dobozba tenni valamit és azt kivehetjük, vagy belerakhatunk valami mást is. Átváltozott a tárgy funkciója a látványra, a formaérzékelésre ami mutatja, hogy milyen tárgyról van szó és azt is, hogy ez a tárgy már nem az a tárgy. Ez a folyamat olyan kérdéseket vet fel, hogy mi egy olyan tárgy haszna, aminek sem funkciója, sem hétköznapi „értelme” nincs. Csak önmagára utal, vagyis a tér rendszerekre? Utal-e ezen kívül másra is? Számomra megjelenik benne a felfedezés öröme és az örök kíváncsiság, ami a bizonytalanságot akarja legyőzni és a titkot megfejteni, hogy „mit is látok?” Érzékelem, hogy a szobrászat eszközei milyen hatással lehetnek a látásra és az észlelésre, hogy az anyag milyen minőségbeli és tartalmi különbségeket tud előidézni csupán szerkezetének köszönhetően.
Ezt a téri rendszert aztán több dobozformán is kipróbáltam. Egy gyufásskatulyát vettem mintául, aminek behajtott éle már mélyebben van a dobozban, és ennek kitöltése úgy jelenik meg, mintha hiányozna belőle valami. Ha a módszerhez ragaszkodom, akkor ez is ugyanúgy jelenik meg mint a teásdoboz, csak itt a „külső” tér mélyebbre ereszkedik, s ezért azt a hatást kelti, mintha félig üres lenne, vagy inkább félig tele. Eredeti funkcióját már elvesztette, a rá jellemző funkcionális mozgás lehetősége (kihúzás-becsukás) is eltűnt, egy skatulya-szerű különös forma maradt. A dobozhoz a vörös gránitot választottam, mert a papírral ellentétben tömör és kemény anyag. Önkéntelenül is eszembe jut egy tanári megjegyzés, miszerint ilyen kemény kő faragása közben az ember a tűz szagát is érezheti. Metaforikus és egyben furcsa érzés volt így faragni gyufásdobozt.
Továbbfejlesztve az eredeti ötletet, kipróbáltam, hogy milyen új paradoxonok jelentkezhetnek, ha a térkitöltés módszert felcserélem „térelvonásra” egy zárt doboz esetében. Elkészítettem a teásdobozt újra, de most becsukott állapotában. A kő tömörsége helyett a rézhuzalok filigrán vonalhálóját alkalmaztam. Csak az éleket jelöltem drótokkal, mintha rajzok lennének és csak a hajtások síkjait borítottam rézlemezzel, mint „befejezetlen” oldallapokat. Így már nem volt teljes tulajdonságaival ott a tárgy, csupán a rá jellemző legfontosabb vonásokkal: már nem volt más, mint egy hasábszerű forma, egy áttetsző doboz, amelyet már nem lehet használni. Maradt helyette az a furcsa érzés, hogy a doboz zárt, de mégis nyitott, hiszen átnyúlhatok rajta, átláthatok rajta. A kint és a bent űrtartalmának összefolyatásával, a doboz körvonalaira vittem a hangsúlyt. Hétköznapi értelemben a doboz zárt, szobrászi értelemben viszont nyitott.
Bronz és fa változatokat is készítettem a dobozok térjátékairól. A fémek adottságai és tulajdonságai hozzájárultak ahhoz, hogy az ötletet továbbfejlesszem. Kitöltöttem egy doboz terét (itt éppen egy hengeres doboz, egy konzerv valamint egy papírtáska esetében), de a kőbe faragott forma tömörsége itt nem valósult meg. Nyilvánvaló hogy a tárgy üreges, ám mégsem lehet belenyúlni, kivenni belőle, vagy belerakni valamit, bezártam, használhatatlanná tettem az új dobozt. Dolgaink, értékeink tárolásának, megőrzésének lehetetlenné tétele azok fontosságára hívja fel a figyelmet. Rákérdez dolgaink valódi helyére, csecsebecséink, emlékeink jelenlétének tartalmára. A papírtáska esetében meghagytam a fülek keretezte hely ürességét, tehát azt a lehetőséget, hogy meg lehet fogni, fel lehet emelni. A papírmodelleknél az azonos anyag és hogy az belül üres, meggátolta a tömör hatás elérését. A bronz esetében pedig hiába tudom, hogy a doboz üres, mégis inkább az előttem álló tömörség dominánsabb. Az anyag magában hordozza a készítés folyamatának nyomait, és az anyag tulajdonságainak köszönhető, hogy egy üreges forma mégis tömörséget sugall.
Végül két fadobozról szeretnék számot adni. Elsőként egy olyan ládikát készítettem, mely lécekből összeszögelt tárgy hatását kelti. „Egy” fából faragtam, úgy, hogy azon a deszkákat, az összeillesztés nyomait, a szögeket és a fa vetemedését is megfaragtam. A doboz csukott volt. Nem lehet belerakni és nem lehet kivenni belőle semmit. A fa erezete és erőteljes repedései egyértelművé teszik, hogy amit látunk az csak illúzió. A repedés láthatóvá teszi a fa valódi természetét és belsejét, de nem azt, ami a dobozban nincs is, vagy ott lehetne, mégis, aki eddig látta megpróbálta kinyitni azt. A kíváncsiság, mint a dobozhoz társuló önkéntelen reflex ebben a cselekedetben is megmutatkozik. A doboz fala és annak vélt és feltételezett tartalma egymásba folyik. Ha az illúziót nem számítjuk, a térben csak a szobor anyaga, a fa van. (Erről a munkáról most nem tudtam képet feltölteni).
A másik munka egy kilapított konzerves doboz újrateremtése fából. Egy utcán talált fém konzervet egy autó súlya szinte lap vastagságúra simított ki, és ezt faragtam ki. Az eredeti doboz állapota valójában egy történet volt, egy folyamat vége, a famunka viszont kiindulópont lett. Azzal, hogy nem lehet már visszahajtogatni, dobozzá tenni a kilapított fa konzervet, arra kényszerül a szem, hogy azt alapformának tekintse. A doboz terének teljes kiszorításával a környezet atmoszférája teljesen körülöleli a formát. Így a tárgy, mint asszociációk sűrítménye áll előttünk.
Ezek után készítettem magam számára is egy dobozt. Nem egy szobát, vagy egy fülkét, hanem egy olyan helyet, ami teljesen személyes. Ezért a szüleim kertjében, ahol felnőttem, ástam a földbe egy akkora gödröt, amibe kényelmesen leülhettem, ami absztrakt értelemben egy egyméteres kocka volt, egy igazi hely lett, aminek oldalait a lehető legsimábbra faragtam, amennyire a föld engedte. Ásása közben a föld szaga, a környező fák gyökerei mind körbevettek, és társaimmá váltak. Amikor leguggoltam a doboz aljára, csendesebb lett a környezetem. Nem gondoltam volna, hogy néhány centiméterrel a felszín alatt már ennyire másnak fogom érezni a világot. Arról gondolkodtam, hogy a doboz értékmegőrzés, leválasztás, elzárás, elbújtatás, és ott minden egyszerre érezhetővé és érthetővé vált. Nem csak gondolkodtam róla, és nemcsak belehelyezkedtem egy illúzióba, hanem fizikai valóságában is benne voltam. Majd betemettem a gödröt, „kitöltöttem a doboz terét”. A föld újra rendezte sértett szerkezetét, csupán a nyomait őrizte az eseménynek, helyre állt az eredeti rend.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése